A KidSpirit táborai során igyekeztem annyi élményt és örömet adni a gyerekeknek, amennyit csak bírtam energiával. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen sokat fogok kapni én is a fiataloktól. A nekem készült kedves rajzokon, varázs-amuletteken, barátságkarkötőkön kívül a legtöbbet úgy kaptam tőlük, hogy a gyerkőcök nem is tudták, mekkora élménnyel és ezáltal szemléletváltással ajándékoztak meg. Persze mindehhez nekem is át kellett élnem egyet s mást. Például egy tábori nap után sírvafakadva mesélni otthon, hogy mennyi mindent tapasztaltam a gyermekotthonból érkezettekkel. (Például a játék hevében megbántott kissrácot vigasztalni, mert társa a családját uszítaná rá. Így fenyegetőzött. Félkomolyan. Ő pedig nem félelmében fakadt sírva, hanem irigységből…”Neki legalább van családja, akit rám küldhet…”- mondta szipogva, miközben én is elérzékenyülve igyekeztem támasza lenni…) A nyár folyamán három gyermekotthon lakóit volt szerencsém táboroztatni. Életre szóló élményekkel gazdagodtam.
Néhány tapasztalást szeretnék megosztani veletek is. Az első tábor után már beszélgettünk róla a KidSpirit-en belül, hogy jó volna megosztani az érdeklődőkkel mindazt a sokféle érzést, ami egy ilyen alkalommal az emberben kavarog. Első pillanatban nem igazán találtam a megfelelő érzelmi fókuszt. Nem szerettem volna a gyermekotthonokhoz kapcsolódó, nem mindig pozitív képzettársításokat erősíteni. Nem kellett sokat törnöm magam, hiszen sokkal több volt a pozitív benyomásom róluk, mint a sajnálat érzése. Nem szeretnék hiteltelennek, tűnni, olyan is volt, de arról majd talán egy másik alkalommal értekeznék. :D Ha benned is elsőként a sajnálat szó fogalmazódik meg, ha gyermekotthonból való fiatalokra gondolsz, akkor jó hírem van, mert ez a bejegyzés egészen másról szól! Szeretném ha te is meríthetnél erőt és pozitív energiát mindabból, amit én láttam, hogy ahogy bennem, úgy benned is mindez az asszociáció pozitívan formálódhasson. Ugyanis biztosan állíthatom, azokról az otthonokban nevelkedő gyerekekről, akikkel idén nyáron találkoztam, sok családi melegében élő fiatal is példát vehetne.
Az első számú legkellemesebb meglepetés volt, hogy ezek a gyerekek mindennek örültek, mindent szívesen csináltak. Játszótér, kézműves, beszélgetés, sport, játék, múzeum… Mindent olyan lelkesedéssel és csillogó szemekkel fogadtak, mint a kisóvodások a Mikulást. :) Egyszerűen áradt belőlük a boldogság. Ha múzeumba mentünk, akkor kiváltságosnak érezték magukat. A reggeli találkozó első kérdései gyakran a következők voltak: “Ma megyünk múzeumba? Mikor? Miért nem most?” :) Amikor az igazi barátságról szóló részt töltötték ki KidSpirit személyiségfejlesztő füzetében, egymásra kacsintva írták be lelkesen a körben ülők neveit, jó tulajdonságait.
Ha éppen a Városliget környékén sétáltunk, egyetlen a gazdijával sétáló kutyus sem maradt simogatás és/vagy csodálat nélkül. :) (Ezt a néhány perces programot mindig megelőzte egy tiszteletteljes kérdés, hogy lehet-e megsimogatni a kisállatot, majd elbúcsúzásnál sosem maradt el a köszönetnyilvánítás a gazdinak a lehetőségért. – Már ezeket a mikro-helyzeteket megélni velük is óriási élmény volt a számomra. )
Nem tűnik nagy dolognak, számomra mégis figyelemreméltó, hogy mennyire nem válogattak semmilyen étel tekintetében. Ha pedig sor került fagyizásra, az sem maradt köszönet és hála nélkül… :)
Ha beálltam közéjük focizni és kicsit béna voltam, biztattak és lelkesítettek, szívesen passzolták nekem a labdát. Egyértelmű volt ugyan, hogy hátráltatom a csapatot, ők mégis támogattak. Ahogy egymást is…. Egyetlen gyerkőc sem maradt kiközösítve, egyetlen társuknak sem hagyták, hogy rosszul érezze magát a táborban. Például egyik nap elmentünk trambulinozni a Városligetbe. Az egyik kislány úgy érezte, hogy a neki jutó pálya nem elég jó, szúrja a bőrét. Mielőtt még elkezdtem volna foglalkozni a problémával, már meg is oldották egymást közt a dolgot. (Valóban kicsit más ugráló háló volt, így a megoldás a gyakori cserélgetés lett, azaz a közösség vállalta, hogy inkább mindenkinek egy rövid időre rosszabb legyen, mintsem, hogy egyik társuknak kizárólag…)
Olyan színvonalon működnek közösségként, mint amilyet még egy szerető családi fészekben is ritkán látni. Az egyik kislánynak csúnyán feltörte a cipő a lábát. Addig-addig variáltak, míg végül kialakult a rendszer, hogy milyen sorrendben cipelik át A pontból B pontba a leányzót, hogy ne sérüljön tovább. 7 és 17 éves lányokat nem zavarja a korkülönbség, a kisebbik a nagyobb felé tisztelettel fordul, a nagyobb a kisebb felé testvéri gondviseléssel. Ha a nagy Léggömbös játszótéren szabad játékra volt lehetőség, akkor is szívesebben játszottak olyasmivel, amiben mindenki részt tudott venni. A figyelmesség egy hihetetlenül finom érzékeny szintjét gyakorolják. A velem való szemtelenség egy bizonyos határa megengedett volt a körükben. Épp annyi, amitől társuknak is éreznek engem, nem csak nevelőjüknek. Ha ezt a határt bármelyikük egy kicsit is átlépte, rögtön figyelmeztetést kapott az illető. Nem tőlem, hanem egymástól.
Úgy szerettem bennük, hogy cseppet sem anyámasszony katonái…
Bármikor lehuppantak egy fa árnyékába megpihenni. A pléd hiánya fel sem tűnt nekik, undor nélkül lógatták a lábukat az amúgy felnőttként nem túl bizalomgerjesztő tóba, tanították meg egymást új fonási technikára, segítettek egymásnak legyőzni a tériszonyt a játszótéren, egyszóval igazán belevaló társaságot ismerhettem meg a nyáron.
Remek tábori napokat tölthettem a három gyermekotthonból érkezett önreflexív, szeretetteljes, vagány fiatalokkal, amiért különösen hálás vagyok a KidSpiritnek és a gyermekotthonoknak. Hálás vagyok, hogy ezekben a napokban nem csak élményekkel gazdagodhattam, hanem szemlélet-formálódás kegyelmét is megkaptam a gyerekektől. Hálás vagyok mindazért, hogy személyesen is megismerhettem őket, hogy már tudom, sokkal inkább csodálatra méltók, hogy érzem, olyan értékeket képviselnek, amikkel még igazán sokra vihetik… És kívánom nekik is, de legfőképp magunknak, hogy mindig képesek legyünk felismerni és értékelni ezeket az emberi értékeket.
