A 2020-as év végéhez közeledve, a karácsony is eljött. Az ünnep, amely a szeretetről és a családról szól sokunknál. De hogy miben lesz más ez az időszak, mint az eddigiek? Erről ír Kismarty Anna vendégszerzőnk, olvassátok nyitott szívvel a karácsonyi készülődések közepette.

Téli szünet előtti utolsó nap. Gyerekek még iskolában, óvodában. Egyelőre. Karácsonyfát lehet kapni, ajándékok megvéve, úgy tűnik, minden olyan lesz, mint eddig. Az ünnep, és az angyalok a zord valóságon, és szürkeségen keresztül is belopóznak a szívünkbe. Vannak apró különbségek, de igyekszem nem gondolni rájuk, s, ha nagyon magamba nézek, kevésbé stresszes ünnepekre készülünk, mind eddig valaha. Először is, nem jön a rokonság, s mi sem megyünk máshoz. Végre nem lesz rohanás ez a pár nap, hanem csakis a miénk, szülőké, a gyerekekkel együtt. Lesz idő összebújni, Mary Poppinst nézni tv-ben, társasozni, és megélni az új játékok, felhőtlen gyermekkor örömét. Nem kell azon idegeskednem, megeszik -e a vendégek a főztömet, hogy néz ki a fa, meg a lakás, hiszen most mindez magunknak készül.

S valljuk be, szépek és jók a méregdrága, túlzsúfolt karácsonyi vásárok, de babakocsis meg tipegős kölkökkel igazi túlélőtúra.

Minden évben szigorúan végigjártuk a Vörösmarty téri meg a Bazilika előtt látványbazárt, és mindig lestrapáltan, karikás szemekkel értünk haza a férjemmel.

Kezdünk ráébredni, hogy a magunk köré varázsolt talmi cirkusz helyett, most tényleg lesz időnk elmélyedni az év végi hajsza után magukban, a Mindenhatóban, és a szűken értelmezett családban. Az előző, kietlen, novemberi hetekben sokkal jobban hiányoztak a hétvégi mozizások, kiállítások, mint most. Meg a forralt borozások a barátnőkkel. Most, hirtelen mindez semmisé vált. Már nem tartunk a vírus gazdasági hatásaitól se, elfeledjük a kényelmetlen monotonitást, és az unalomig ismert tényeket.

Mézeskalácsot sütök a fiúkkal, temperával karácsonyfákat maszatolunk kartonpapírra, merthogy, most ez lesz a nagyszülőknek az ajándék, sok ölelés, és puszi helyett. Meg egy gyors tesztelés az egyik parkolóhelyen felállított kisbuszban. Még, ha nem is ölelhetjük úgy igazán magunkhoz a nagyit, azért áhítozunk a zserbója meg a húslevese után. Ebből nem adunk alább, inkább kiköhögjük a tesztek árát.

Aztán visszahúzódunk a csendességbe, egymásba, régen elfeledett, retróhangulatú karácsonyokba, amikor nem volt gödöllői kastély kiállítással, bábelőadás kakaóval, hanem csak mi voltunk egymásnak. Ahogy, most is.

S valahogy sokkal kevésbé zaklatottan, hevesen teltek akkor ezek a téli, álommal és girlandokkal, szaloncukorral teli napok. Végtére is, Jézus születését ünnepeljük, nem a fogyasztói társadalom által a Mindenható köré generált hedonikus fogyasztást, főzőshowkat megszégyenítő gasztromagamutogatást.

Ez nem jelenti azt, hogy ez a tél azért nem nehéz. Az. A gyerekeknek is. Hiszen a szünet után folytatódik a maszkos-fertőtlenítős, sport,- és különórák nélküli időszak, a hétvégi programtalan  semmittevés. Abban reménykedünk, és reménykedhetünk, hogy a tavaszi napfény meghozza az első feltámadást. Addig is, burkolózzunk az ünnepek ezüstösen csillogó mámorába, szívjunk magunkba minden örömteli, várakozással teli pillanatot, hogy legyen mivel túlélni az utána következő időszakot.