Elsőre pofon csapott, aztán rájöttem, hogy ezt dobta a „gép”” és tennem kell a dolgomat. Gyakran felébredtem, reménykedtem, de aznap reggelre is másmilyen maradt. Meglepődtem volna, ha egy úgy kezdi: „Szia, apa, mi újság?” Ma már megszoktam, hogy nem így van.
Spekulálok az autizmusról, meg történeteket írok a fiam autizmusáról. Közben, azért figyelem a többieket is. Azt mondják, hogy nem az autisták nevezték el magukat autistáknak. A skatulya gát. Aztán ott van az a dilemma, hogy ki írjam-e a homlokára, hogy ő más?
Hagyom, hadd játssza az életét úgy, ahogy ő szeretné, de megtanítom átmenni a zöld lámpán is. Számomra nem az az igazi kérdés, hogy miért NEM csinálja azt, amire „idomítanám””, hanem miért csinálja úgy, ahogy ő gondolja? Nem tudhatom, hogy mi az, amit még nem tudok.
És a maszkolás. El sem tudod képzelni, hogy milyen neki kívül másnak lenni, mint belül. Ahhoz, hogy megszokott legyen, előbb észrevesszük, hogy ő szokatlan. Később ismerős lesz, végül mindennapi.
Milyen ő? Boldog, boldogtalan, mókás, szívszorongató, gyötrelmes, csodálatos, fájdalmas, izgalmas, kilátástalan, érdekes, titokzatos, kiszámíthatatlan, kiszámítható, kiszolgáltatott, ragaszkodó, tragikus.
Magányos farkas, az emberi lét sajátos útján.