fbpx

De nehéz az iskolatáska…

0 hozzászólás

Írta: Kismarty Anna

2020.12.03.

Anna egy korábbi írásában arról mesélt, hogyan élték meg gyerekeivel a karanténban töltött időt. Mostani írásában azokról az érzésekről és gondolatokról ír, amelyek a korlátozások feloldása utáni időkben kavarogtak a fejükben és amelyek átjárták mindennapjaikat. Hogyan lehet mindezt jól megélni? Anna megosztja velünk a kérdéseket, amelyekre válaszokat keres(ett), majd elárulja, őt mi segíti át a holtponton. Engedjétek át magatokat az érzésnek, amely átjár majd olvasás közben és egyfajta megnyugvást is hoz, hiszen nem vagyunk egyedül ebben az igen kaotikus szituációban.


Itt állnak a gyermekeim egy új világrend hajnalán egy bizonytalan, káoszba süllyedő glóbusz közepén. Lement a nyár, palacsintával, Balatonnal, kisbarátokkal. Volt ugyan, ami más lett, de ezek apró jelek voltak. Kevesebb volt a táborozás, több a kézfertőtlenítés, s mikor meglátogattuk az anyósékat Olaszországban, szembesültünk a turizmus ordító hiányával. Ott álltunk a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtér kihalt sivatagában, mint egy szürrealista Fukuyama-esszé epicentrumában. Rómában már nagyobb volt a tömeg, de szigorúbbak az előírások is. S az olasz család is visszafogott. Nincsenek nagy puszik, és látványos ölelések, érthető, ők tényleg megjárták a poklot.

Amikor a hanyagul az orrom alá ejtett maszkkal próbálok belavírozni egy itáliai boltba, a biztonsági őr poroszos szigorúsággal néz rám, és több helyen még a hőmet is megmérik. Aztán tíz nap után hazazöttyenünk a gyerekekkel a magyaros, könnyed valóságba. Még játszunk egy kicsit, s a sulira sem készülünk nagy elánnal. Valahogy nem megy. Nincs augusztusi előgyakorlás, meg ismétlés, kifacsarva érzem magam minden fejlesztéstől, okosítástól. Beszerezzek-e egyáltalán a gyereknek ünneplő ruhát? Lesznek valaha még ünnepek? Ehhez hasonló kérdések gondolatörvényként zizegnek az agyamban.

Így indul el az óvoda, iskola, olyan felemásan. Minden perc, minden nap számít, míg a srácok közösségben lehetnek, s szocializálódhatnak újra. Amíg barátkozhatnak. Örülnek a reggeleknek, a szabályozott ritmusban induló napokban. Mégis érzik a homályt, a nyugtalanságot. Állandóan kell a maszk, mérik a hőt, meg hát sok a hiányzó gyerek. Egyiknek a feje fáj, másiknak koronás az apukája. A legjobb haver és társ vagy hat hétig hiányzik a padokból, és a különórák, furulyázás, no meg a sulis úszás is elmarad.

Tudják, hogy nem jönnek a nagyszülők karácsonykor Olaszországból, s a „hazai” szeretett magyar nagyit is ritkán láthatják. A kedvenc játékboltjuk is bezár a plázában, meg egy sor más üzlet, amire mindig az a válasz, nincs pénz, az emberek takarékoskodnak.

Elmaradnak a bábszínházi mókázások, meg a nagy játszóházazás. Szűkül az élettér, megint nyugodtabbá válik a világ. De kicsiny, tapasztalatlan és tiszta tudatuk módosul. A nagyfiam, majd 9 éves sokszor ingerlékeny, kétségbeesett, és tépelődő. Igazi álmodozó, kíváncsi lénye állandóan utazna. Bár, még soha nem látta Amerikát, meg Japánt, örökké a nagy útról fantáziál. Mindarról, ami most lehetetlen.

Agyukban naiv kis kérdések zakatolnak: Hoz-e Jézuska ajándékot karácsonyra, vagy már ő is vírusos talán? Lesz-e még Lego, Szenteste és hóhullás? Családi zsúrok, bolondozás? Ilyenkor kellene nekünk, anyáknak, óvatosnak, intelligensnek lennünk, nem fáradtnak, és kiábrándultnak a nagyvilágból. Tudni, hogy merre az arra. Hiszen nem háborúban állunk, nincsenek légiriadók, és még van kenyér az asztalon. De, persze ez néha oly nehéz.  Mert az erőltetett mosolyt, és hamisan csengő, lelkesítő szavakat megérzik a kölkök. Elkapják az a pillanatot is, amikor hisszük, nem látnak minket. Akkor somfordál oda a Kicsi, édes, puha sárga takarójával, mikor anya elmereng és leheletnyit könnyes a szeme. Mert, nem tudja meddig tart még ki a munkahelye, nem tudja, hogy mikor láthatja a szüleit, meg úgy egyáltalán.

Aztán belenéz azokba az imádott, kíváncsi gyermekíriszekbe, és megnyugszik. Hiszen itt vannak Ők, a jövő, akikért érdemes. Akikkel persze egy esetleg leállás nehéz lenne, és fárasztó, de oly szép is. Oly megnyugtató, oly hiteles. Néha még álmodik is róla. A végtelen társasozásról, összebújásokról, dorbézolásokról. Amíg velük és értük van, addig nagy gond nincs és nem is lehet. S, ez a tudat ez a biztos kapaszkodó ebben a forrongó keszekuszaságban oly pihentető, s végső soron oly megnyugtató.

Képek forrása:

ITT, ITT

Hasonló bejegyzések

Unatkozom!

Unatkozom!

Avagy mi a közös a gyermekek képernyő előtt töltött ideje, valamint a felnőttek kábítószer fogyasztása között? Mi történik, ha gyermekünk unatkozik? Hogyan érdemes rá reagálnunk? Milyen hatása lehet egyes cselekedetünknek? Rácz Mónika Léleknevelés Gyermekszakértő legújabb cikkében boncolgatja ezeket a kérdéseket, miközben saját élményeit is megosztja velünk.

bővebben
Különleges karácsony

Különleges karácsony

A 2020-as év végéhez közeledve, a karácsony is eljött. Az ünnep, amely a szeretetről és a családról szól sokunknál. De hogy miben lesz más ez az időszak, mint az eddigiek? Erről ír Kismarty Anna vendégszerzőnk, olvassátok nyitott szívvel a karácsonyi készülődések...

bővebben

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Maradj naprakész!

Maradj naprakész!

Ha szeretnél mindig első kézből értesülni a KidSpirit programjairól, iratkozz fel bátran! 

Mi sem szeretjük a spameket, így nem is küldünk majd. 

You have Successfully Subscribed!

Kitűzés a Pinteresten