Hetek óta minden nap egyforma, és mégis más. Lassú bágyadtságban élünk családommal, mióta nincs se iskola, se óvoda, se rohanás a munkába, különórára meg mindenfajta fejlesztő, szórakoztató, pénztárcagyilkos ugrabugrára. A régi, villogásokkal és rohanással teli hétköznapok csendes egymásba olvadássá szelídültek. A gyerekek kényelmesen majszolják a reggelit, aztán vihogva kergetőznek a lakásban. Köddé vált a feszült készülődés, ideges ruharángatás, és kapkodós fogmosás. Most ráérősen csiszolgatják a fiaim a fogacskáikat, a nagyobbik kényelmesen, pizsamában esik neki a szorzótáblának.

Tanulás közben persze folyton elábrándozik, enni kér, kerekedik is ki szépen. Aztán csak átrágja magát a napi feladatokon, mialatt az óvodás öccse előszedi a rég nem látott autókat, lovacskákat. Később előkerülnek a karácsonyi társasok, amiket a Jézuska hozott, meg megannyi csudamóka, amire sose jutott idő, lehetőség, türelem. Most a délutánok egy része kirakóssal, olvasással, párnacsatával, és amatőr tornaórával telik. Jajonganak az alattunk lakók, meg én is, de a srácok élvezik.

Este tíz előtt ágyba se kerülnek, háromszor vacsorálnak, s koronavírusos történetekkel szórakoztatják egymást. Semmi kötöttség, megfelelési kényszer, idióta, elavult szabályok. Nincsenek barátok, nincs verseny, meg játszóház, mégis felszabadultak és boldogok. Nem hiányzik nekik a „normális” életük, se a tanárok, se a játszótéri pajtáskodás. Örülnek, hogy velük vagyok, végre bolondozhatnak, végre gyermekek lehetnek. A plázák talmi csillogása, a dübörgő élményközpontok utáni türelmetlen vágy, avagy a végeláthatatlan hisztik a még több legóért, átlényegülnek valami mássá. Megtanulnak figyelni a valóban fontos dolgokra. Döbbenten látom, mennyire örülnek csacska kacatoknak, amit a vírusmentes hétköznapokban észre se vennének. Most, amikor bezárt a világ, és láthatóan szürkévé és magányossá válik minden, ezek a gyerekek ragyognak.

A hamis ingerek helyett végre értékelik a tiltott kirándulásokat a pilisi parkerdőbe, órákon át bámulják a bodobácsot, hallgatják a fakopáncsot, virágot szednek, botokat gyűjtenek. Otthon tengernyi kavicsból utakat és várakat építenek, fogynak a papírlapok, annyit rajzolnak. A közértben persze kell ez-az, némi csokoládé, meg üdítő, de az igényeik a megszokottól messze elmaradnak. Én majd minden nap rákérdezek, mondd, fiam nem hiányzik már az ovi/suli ennyi hét után, s mindig következetesen érkezik a válasz, nem anyám.

Látszólag sodródnak az árral, a koronavírus elleni intézkedések hadával, lazításokkal meg szorításokkal, de valójában most egy nagyon tudatos fejlődéssorozat veszi kezdetét. Már tudják, hogy nem tapicskolunk mindent össze a piacon, pár percig a maszk se borzasztó, s otthon első a kézmosás. Az imádott nagyinak nem adunk puszit, nem rohanunk az ölébe, pedig de jó volna. Pillanatok tört része alatt felfogják, most kevesebb a pénz, meg a Kinder tojás, helyette van idő, és pihepuhaság. Lehet, hogy nekünk szülőknek a kijárási korlátozás, digitális oktatás, meg home office sok és nagy teher, de a mostani gyerekek állandóan beszabályozott, szigorú napirendben zajló életében ez a leheletnyi leállás ezernyi csodát hozott.

Miközben visszakapják az időt és a lehetőséget, amelyet egy végletekig önző, materialista világ vett el tőlük, végre elmélyedhetnek a saját gondolataikban, tehetségükben, szárnybontogatásukban. S, mikor jön némi tavaszi fesztelenség, apró vidéki lazítás, boldogan futnak a balatoni nádasba békát fogni, pipacsot szedni, négylevelű lóherét keresni. Amikor egy elhagyatott út szélén megtalálnak egy rozsdás régi hintát, egy elnyűtt mászókát csúszdával csak rohannak felé, sikoltozva, eszeveszetten. Értékelik. Értékelik egy eltűnt, leáldozott, eddig számukra unalmasnak és avíttnak hitt lét minden csodáját. Megtanulnak figyelni, lemondani, éhesek lesznek a valódi élet zajára, amit eddig elnyomott a mindent felülíró globalizált, fogyasztói véglényekre specializált monotonitás, amiben mindig valamit napra pontosan tudni kell. Eddigi röpke életüket szakértők hada figyelte, és noszogatta, onnantól kezdve, hogy mikor kell egy babának forognia, pelenkát elhagynia, a tipegőnek szavakat mormolnia. Most felerősödik az egyén hangja.

Nyilván nem mindenki ilyen szerencsés, sokaknak nem áldás ez a téblábolás, a gazdasági keszekuszaság, s az, hogy egy eddig gondosan, évtizedek óta felépített világrend semmiként omlik össze a szemünk előtt. De a legtöbben pontosan érezzük és sejtjük, hogy az eddigi életmód nem volt sokáig tartható már. Ezeknek a „karanténgyerekeknek” a legjobbkor jött a felszabadulás.